Szerelmi, házassági szorongás és pánik

szerelmi pánikAnnak, aki kamaszként az első szerelemtől pánikba esett, annak érett fővel fájdalmas és felszabadító gondolat egyszerre., hogy házasság valójában nem létezik.

Eltelik pár év, öt, hét vagy tíz, aztán azt veszed észre, hogy úgy állsz mögötte, mint ugrásra kész tigris. Hátulról próbálod kivédeni az ütéseket, pedig látszólag egymás mellett álltok, ő a férfi, te a nő, teszitek a dolgotokat, zavar nélkül viselkedtek a szerepeitek szerint, kifelé játszotok és magatoknak is ugyanúgy; ő védelmez és mindazt, amit jelentesz a számára, ha már köréd építette az egész életét.

Lemondott, lemond. Látod, miközben lemond; nem motorozik, mert te félsz tőle, a motorozás veszélyes, elesik, ottmarad, meg sem találod, ezt már nem teheti meg, nem tehet ki annak, hogy pánikolva átidegeskedd a fél napot miatta, nem lehet beteg, nem maradhat ott, mert felelőssége van. Ezért nem motorozik, de ez csak egy. Megtenné, ha nem lennél, ez kelt némi kényelmetlen érzést benned, hogy szarna a veszélyekre, szerezne egy motort és nyakig sárosan örülne neki, kiteljesedne, lenne pár tökéletes pillanata. Mégsem teszi meg, mert szorongsz, félsz, talán már annyit féltél, hogy ő is fél, nem mondja, erős, inkább bekerül a motor a lemondások közé.

Közben hálásan mosolyogsz és pislogsz néha fölfelé, mint aki mindezekre rászorul. Mármint arra, hogy lemondjanak miattad, mert te vagy a gyengébb. Ehhez mérten meglepő az érzés, amikor rájössz, hogy erőd birtokában lenni nem nagy kunszt, ha kell, ott van, minden megvan benned, mondjuk úgy, hogy szorongatod egy képzeletbeli szatyorban és ha a pislogásnál több kell, akkor egyszerűen csak kiveszed és kész. Erős lettél, csiribá. Közben ugyanúgy gyenge maradsz, ez a titokzatos az egészben.

Attól, hogy kicsit megváltoztál, még benne vagy a játékban, nem zavarhatod össze egyszerűen csak úgy, mert akkor borul az egész játszma. Ha nem lennél gyenge, ő nem lehetne erős, és az nagy baj lenne, mert erős szeret lenni, kivéve, ha le kell mondani, de azt is erőből teszi, tehát nincs motor. Ezt is meg kell tanulni. Elviselni a lemondásait, aztán bárkivel, bármivel szemben mellé állni, válogatás nélkül, kényszeres cselekvések nélkül, elővenni a tartalék erőt és csak követni a magad igazságát, hogy ha bántani akarja a világ, akkor meg kell védened, mert a tiéd. Nincs motor. Nincs szorongás. Nincs pánik. Ennyire egyszerű.

Hogy házasság valójában nem létezik, fájdalmas és felszabadító gondolat egyszerre. Persze, minél jobban akartad csinálni, annál fájdalmasabb – és annál felszabadítóbb. Kétségbeesetten hinni valamiben, aminek gyakorlatilag kényszer az alapja, a legjobb út ahhoz, hogy belefásulj az egészbe. Ha meg akarod tartani, higgy valami másban. A barátságban. A szeretetben. A kötelességtudatban, ami hosszú évekre összezárhat két embert, miközben egyre fogy a lelkesedés. Higgy a szexben, a közös anyagiakban. Higgy abban, hogy soha nem csinálhatjátok igazán jól, mert tele lesz az életetek lemondással, amiket ha udvarias hazugságokba bújtatsz, máris megvan a képlet: kényszer plusz jómodor, egyenlő házasság, nesze, edd meg, amit főztél. Házas vagy, önszántadból fogadalmat tettél, hogy egy mederben folytatod vele az életed, még a tempó is feltételekhez kötött, nincs önálló sebesség, mert tekintettel vagy, ha nem vagy tekintettel, talán boldogtalanná teszed, nincs mellékág és ha van, akkor hibáztál, tagadd le, töröld el, mosolyogj mellé, szégyelld magad, aztán tegyél még súlyosabb ígéreteket, mert csak egy út van – és a szabott irány. Végül dögölj bele, mert mindvégig visszatart az egyetlen, mélyen vibráló kép, hogy ha kilépsz a mederből, talán magányosan halsz meg egy ostoba tv-sorozat előtt, kezedben nagy tál pattogatott kukoricával, kiürült piásüvegekkel, mögötte a bűntudatod, a kiújult szorongásod, napi tisztálkodási kényszereid, bezárkózásod, kialakuló agorafóbiád.

Ha elkezdesz hinni a házasságban, ülj le önmagaddal beszélgetni és hosszú menetre készülj.

Villog a tévében egy ügyeletes seggfej, a férfiak röhögnek, a nők inkább bosszúsan mosolyognak, mint őszintén, de reagálni kell, ott a kamera az arcukban, ez is egy játék, amit játszanak, és ők beleegyeztek a szerepeikbe: ha a bájgúnár durvul, ha mond valami szexista jópofaságot, azon röhögni kell, pedig kimondta a legnagyobb igazságok egyikét, “A pina, kérem, háborúkat indít el, óriási birodalmak buktak el miatta”, te magad is röhögsz a tévé előtt, bár nem játszol, csak simán vasalsz, szemed a hajtókán, füled a tévén, ezen felderülsz, mert jól hangzik, benne van minden hatalom, amit azóta keresel, hogy rájöttél, neked is van pinád. Persze ha bárki ezt így szóvá tenné, kikérnéd magadnak, a pina csúnya szó, a vele járó igazság meg degradáló, hiszen van, aki szeret, tehát több vagy, annál sokkal fontosabb, összetett és bonyolult műszer, tele igényekkel és jogos elvárásokkal, érték vagy a nemiszerveden túl – vagy csak szeretnél az lenni.

Megvonod a vállad. Bukjanak csak azok a birodalmak, amíg még lehet; ha Klepoátrának ment, neked is menni fog. De egyre nehezebben megy… Különben is, mitől olyan nagy dolog a Kleopátra? Már nem is él szerencsétlen, rég eltemették a hülye kígyós sapkájával együtt. Nem tőle kapod a segítséget a szorongás leküzdésében.

Ha jót akarsz magadnak, végül azért beismered: a férfi tesz értékké, bár ezt így nem divatos kimondani, mert ennek nem lenne szabad igaznak lennie. Ám igaz. Vagy nem.

Valami nagyon nem illik a képbe, zavarodottan keresed a helyét, egyáltalán nem szórakoztató. Soha nem áll össze igazán a puzzle, rajta önmagad összeollózott fantomképe, meg egy sor múlt, az elszalasztott lehetőségeiddel, a megélt hibáiddal, pillanatnyi sikerekkel, ez feldob. Mellette piros felkiáltójel a jövőd, figyelned kellene rá, összpontosítani, hogy el ne szúrd, csakhogy egyre kevésbé vagy képes komolyan venni az egészet, ahogy körben kopogtat a halál. Fogy a jövő. Használd ki, amid van. Siess. Alkoss maradandót. De kinek? Nem mindegy, mi marad belőled ötven év múlva, amikor már abban sem lehetsz biztos, hogy mi lesz holnap?

Mindenki ideges, feszült, szorong, vibrál a világ, benne mégis keresed a magad csöndjeit. Jól elrejtik, néha ásni kell érte, de azt utálod, koszos lesz a körmöd. Ingerült vagy ettől, az ingerültség és frusztráltság kivédhetetlen civilizációs népbetegség, mint a pánikszindróma, hozzátartozik az esztelen tempóhoz, úgyhogy te is átveszed, te is a ma embere vagy. Hülyén zizegsz és még jobban igyekszel, közben remegve félsz egy pánikroham tüneteitől.

Nagy élményeket hagytál a múltban, próbálod beépíteni az életedbe, mert mindenből csak profitálni akarsz, közben mentegeted magad, miért nem tennéd meg újra. Más ember lettél, ez világos, de az kell, amit kivettél belőle, akkor is kell, ha már szinte semmire sem becsülöd azt, aki adta, talán nem is emlékszel az ízére, csak ragaszkodsz, remeg a szemhéjad, szorít a gyomrod, légszomjad keletkezik, ahogy visszaemlékezel. Csak magadat látod benne, úgy váltogatva a szereteted a gyűlölettel, ahogy édeset kívánsz a sósra, rugózol az emlékeken, irányítod azokat. Tanulni kellene belőle valamit, mindenből tanulni kell, a pánikból is, ezért születtünk, hogy a folytonos tanulás tökéletessé gyúrjon, hogy csúcsosodhassunk.

Meg akarod fejteni a döntéseidet, tehát keresel egy megfelelőnek látszó tanulságot. Ügy iktatva, amint megnevezted a bűnbakot.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s